Egy kiscsoportos ovis kisfiú anyukájaként úgy gondolom, anyának lenni a legszebb és egyben legnehezebb dolog a világon. Egy új élet, egy új remény van ránk bízva, nekünk kell belőle olyan embert faragni, aki megállja a helyét a világban. Olyan felnőttet, aki elégedetten és boldogan tekint majd vissza a gyerekkorára. És ahhoz, hogy ezt a néha nagyon keménynek tűnő feladatot 100%-osan tudjuk teljesíteni, magadra is gondolnod kell. Hiszen egy állandóan kimerült, ideges, megfáradt anya nem tud 100%-ot nyújtani, és ezt a gyerekek is megérzik. Kis antennáikkal rögtön észreveszik, ha kevesebb idő jut rájuk, viszont többször kiabálsz velük ok nélkül, csak mert egy nehéz nap után hazaesve akkor, abban a pillanatban ezt érzed a legkönnyebb választásnak. Aztán meg persze furdal a lelkiismeret, hogy nem így kellett volna, és nem győzöl a kedvükben járni, hogy másfelé tereld a figyelmüket, és ne maradjon bennük sem rossz érzés.
A stressz, túlhajszoltság, állandó időhiány nagyon megkeseríti a modern anyukák életét. Gyerekek, munka, házimunka, férj (esetleg tanulás)... mind rád várnak. Állandóan rohanunk, semmire nincs úgy igazán időnk, esténként bezuhanunk az ágyba, hétvégén pedig legszívesebben csak aludnánk.
De ezt nem lehet sokáig csinálni. Kell, hogy legyen idő magunkra is, legalább annyi, ami alatt fel tudunk töltődni, ami alatt kicsit ki tudunk szakadni a szürke és egyforma hétköznapokból, hogy egészségesek és fittek maradjunk nagymama korunkra is. Ebben próbálok segíteni. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése