Írok egy blogot a kisfiamról, és nosztalgiaképpen visszaolvasgattam egy pár korábbi bejegyzést (2011 tavaszáról). Ott találtam ezt a kis történetet, sajnos nem tudom, honnan ered, de nagyon szép és nálam nagyon aktuális.
"Ha már Te is megkaptad életed legnagyobb ajándékát, a gyerekedet,
akkor tudod, hogy kaptál mellé egy adag aggódást is.
Vajon van olyan csodás pillanat, amikortól az anyák kívülálló megfigyelőként
tekintenek gyermekük életére, és vállukat rándítják, hogy
“Ez úgyis az ő életük”?
A 20-as éveimben egy kórház folyosóján vártam, hogy
orvosok néhány öltéssel összevarrják a fiam fejét.
Azt kérdeztem:
“Mikortól nem aggódunk?”
A nővér azt válaszolta
“Amikor már túl lesz a baleseten.”
Édesanyám csak némán mosolygott.
A harmincas éveimben egy osztályterem kis székén ülve azt hallgattam,
hogy az egyik gyermekem folyamatos locsogásával hogyan zavarja meg az
órát és közben hogyan lépdel a rendszámtábla-gyártó kisiparosi álma felé.
A tanár (mintha a gondolataimban olvasna) mondta:
“Ne izguljon, mindannyian átesnek ezen,
később hátradőlhet, ellazulhat és élvezheti a társaságukat.”
Édesanyám ekkor is csak némán mosolygott.
A negyvenes éveimben rettenetes sokat vártam, hogy
végre megcsörrenjen a telefon, hogy
hazaérjen az autó és, hogy kinyíljon a bejárati ajtó.
Egy barátomtól ezt hallottam:
“Önmagukat keresik. Ne izgulj, néhány éven belül abbahagyhatod az aggódást. Felnőtté válnak.”
Az édesanyám csöndesen mosolygott.
50 évesen elegem lett mert még mindig aggódtam a gyermekeim miatt.
Továbbra is magamat okoltam a hibáikért,
lesújtott az elégedetlenségük és lehangolt a csalódásuk.
Ismerőseim azt mondták, hogy amikor megházasodnak a gyermekeink, akkor
véget ér az aggódásunk és élhetjük a saját életünket.
El szerettem volna hinni, de ilyenkor előjött bennem
édesanyám szerető mosolya és
néhány sűrűn ismételt mondata:
“Haloványnak látszol. Rendben vagy?
Hívj, amint hazaérsz. Rossz a hangulatod?”
Létezik, hogy az anyákat egy teljes életen át tartó aggódásra ítélték?
Az aggódást fáklyaként adjuk tovább, mely aztán bevilágítja az emberi
gyengeség és az ismeretlentől való félelem útvonalát?
Az anyai gondoskodás átok vagy épphogy áldás,
mely a magasrendű élőlénnyé tesz minket?
Az egyik gyermekem a múlt héten aggódva esett nekem, hogy
” Hol jártál? 3 napja hívlak és nem érlek el. Aggódtam.”
Boldogan mosolyogtam.
Megkapta a fáklyát."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése